Zsila Ágnes - Sötétségre ébredve 1

Sziasztok!

Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, Zsila Ágnes Sötétségre ébredve c. trilógiájának 1. kötetével, illetve annak bemutatásával kezdek, már csak azért is mert még nagyon friss az élmény.

Fülszöveg:

Mit tennél, ha megtudnád, mindössze három éved maradt hátra életedből? Magad mögött hagynád egykori éned, messzire utaznál, hogy végre szabad lehess? Pálmafák alatt hűsölnék, megmásznád a Mount Everestet, felderítenéd az Északi-sark hófödte vidékét? Netán lenne merszed belevágni a küzdelembe azért, hogy tovább élhess? Megkeresnél három mágikus medált, felvennéd a harcot hadseregekkel, miközben önmagad ellen vívod forradalmaid? 

Ezen kérdések foglalkoztatták a tehetséges, húszéves japán egyetemista fiút. Watanabe Satoshit azon a viharos októberi estén, mikor is sorsát megpecsételő bélyeg került rá. S ő a küzdést választotta.

'Ó te jó ég!' - végig ez az egy mondat járt a fejemben a könyv olvasása során, és még most is, hogy már letettem a kezemből. Meg kell mondanom, elég vegyes érzéseket ébreszt bennem, ez a mű. 

Egyrészről imádtam, mert az alapötletet zseniálisnak tartom, másrészről viszont néha a hajam jól esett volna kitépni, annyira megszenvedtem az olvasásával.

A cselekményről dióhéjban: 

Adott történetünk főhőse, Satoshi, egy egyetemista japán srác, akit hogy-hogy nem egy nap halálos átokkal sújt a lidérc. Az első döbbenet és pánik után hősünk látszólag kénytelen beletörődni abba, hogy nincs segítség, és 3 év múlva véget ér az élete. Ekkor tűnik fel a Nemzetközi Spirituális Ügyosztály titokzatos munkatársa, Eikura, aki egy halvány reménysugarat nyújt az elkeseredett fiúnak: Satoshinak meg kell keresnie, és egyesítenie kell a Tercet. Azt  a három darabból mágikus kőmedált, amely talán képes levenni a fiúról az átkot, és amit még soha, senki nem volt képes összegyűjteni. - Persze, az évszázadok alatt rengetegen vallottak kudarcot, majd pont egy kölyök járna sikerrel, gondoltam. - Sato úgy dönt, vállalkozik a lehetetlennek tűnő feladatra - Jóhogy, különben itt véget is érhetne a történet-, nyomozásba kezd Eikurával és Ügyosztályos kollégáival együtt. Nem telik el sok idő, és rálelnek a medál középső tagjára, melyet a fiú lelkébe olvasztanak. 

Az események előrehaladtával Satoshi és Eikura érzelmileg mind közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz - legalábbis látszólag, - majd a kötet Eikura árulásával, és hősünk összeomlásával végződik. 

Ahogy már írtam, elég felemás érzésekkel viseltetek a könyv iránt. 

A történet tényleg ötletes, érdekes és izgalmas, órákra képes voltam belefeledkezni. Tetszett, a borús hangulata. Jó volt végre olyan könyvet kézben tartani, amiről nem a rózsaszín cukormáz csöpög.

A karakterek szerethetőek - mondjuk - nem okozott problémát a helyükbe képzelnem magam, mert emberszerűek, esendőek voltak, akik hibákat követnek el. Különösen tetszettek az egyes karakterek érzelmi világát leíró részek. Gyönyörűek, részletesek voltak, és könnyen át tudtam érezni a szereplők kétségbeesését, félelmeit, bizonytalanságukat.

Furcsa volt, bár nem zavart, a férfi főhős, és szintén férfi mentora között kibontakozó, majd összeomló szerelmi szál, mert csak finom utalások voltak kettőjük érzelmeire.

DE

igencsak lerontotta a mű élvezeti értékét az a rengeteg hiba a történetben.

És itt nem csak a helyesírási hibákat értem, bár abból is volt szép számmal, hanem a komoly kulturális mellényúlásokat. 

Jó, persze, az Írónő többször is igyekezett kihangsúlyozni, hogy a történetnek otthont adó Japán városka nagyon átvette a közép Európai - szerintem jobbára inkább Magyar - hagyományokat, de ez nekem nagyon erőltetett volt. Talán azok, akik nem ismerik a japán kultúrát, azok átsiklanak ezek fölött a hibák fölött. Mivel imádom Japánt, és több kint élő barátom is van, én nem tudtam elmenni ezek mellett. Nekem mindenesetre az a véleményem, hogy nem kellett engedni, hogy így nyomtatásba kerüljön a könyv. Mert a teljesen laikusok számára, akik esetleg ezután kapnának kedvet a Japánnal való ismerkedésre, nagyon félrevezető lehet.

A másik dolog, ami zavart, és ami miatt sokszor éreztem késztetést arra, hogy messzire elhajítsam a könyvet, és hozzá se nyúljak többet, az az időrendiség volt. Sokszor kaptam azon magam, hogy hiába halad előre a történet, fogalmam sem volt, hogy mégis mennyi idő telt el a Lidérc átka óta. Az Írónő kénye-kedve szerint ugrál előre és hátra az időben, mindenféle logikai sorrendet figyelmen kívül hagyva. 

Hogy egy példát említsek: Satoshi és barátai egyszer a Halloween bulira készülnek, amit fősünk kihagy a Terc utáni kutatás miatt, a következő héten pedig már a Mikulás ünnepséget tervezgetik. Javítsatok ki ha tévedek, de az egyik OKTÓBER 31, a másik pedig DECEMBER 6.

A másik ilyen, amitől kiakadtam, hogy azt írja, valahol a könyv közepe táján, hogy a fiúnak alig több, mint két éve van vissza az életéből, aztán pár oldallal később pedig még csak 3 hónap telt a fennmaradó 3 évből. Igazán el lehetne dönteni, hogy akkor most melyik???

Lehet hogy szőrszálhasogató vagyok, és tudom, hogy minden apró kis hiba úgy szúr nekem szemet, mintha legalább 42-es betűmérettel emelték volna ki, de most komolyan, nem volt egy épkézláb szerkesztő vagy lektor sem, aki végigolvassa a művet, és pirossal kisatírozza az ilyen mellényúlásokat?

Számomra ugyanis ez rengeteget levont a könyv élvezeti értékéből. - És még van vissza 2 kötet, te jó ég!

Nos, ez az én véleményem Zsila Ágnes Sötétségre ébredve című trilógiájának 1 kötetéről.

Remélem senkit nem riasztottam el attól, hogy kézbe vegye, mert egyszer tényleg megéri elolvasni.

Szép hétvégét nektek!
T.C.